NAGY UTAZÁS 2.rész

(Komoly technikai problémáim akadtak a blogbejegyzés rögzitésével. Mivel otthon az asztali gépemen kezdtem el az irást, ide pedig csak egy kis laptopot hoztam, egész máshogy működik  a dolog. Nem akarja azt csinálni, amit én, egész máshogy tördeli a szöveget, más betűmérettel, szinekkel akar dolgozni.

Szegény Dórikám tegnap este órákat kinlódott, mire nagyjából olvasható állapotba tudta hozni az első részt. Ezért elnézést kérek mindenkitől, ha egy kicsit furcsák lesznek a bejegyzések.)

Akkor most folytatom az előző napot.. Jött a reggeli, aminek az illatára a szomszédom is felébredt, igy kimehettem a mosdóba. Attól féltem, hogy a hosszú ülés után majd nem megy a felállás, de semmi gondom nem volt, gyors mosakodás, fogmosás, egyebek. Kicsit sétálgattam végig a gépen, a turistaosztály a mi lakosztályunkhoz képest olyan volt, mint egy menekülttábor. Még most sem tudom felfogni, hogy milyen mákom volt. 

A reggeli tálcán egy adag forró étel, kibontás után derült ki, hogy egy tejszines, krémes spenót krumplipürével. Mivel én a spenótot csak turmixolva, fokhagymával, tejbe áztatott zsemlével, tejjel szoktam meg, egy kicsit furcsa volt a kinézete, de az ize nagyon jó.

Közben felkelt a nap a felhők fölött. Gyönyörű látvány!!! 

Olyan volt a horizont, mintha hatalmas fekete tornyok, épületek sziluettje lenne a vörös, narancssárga égbolt előtt. Pedig csak felhők voltak. Órákig el lehetett volna nézegetni.

De a kapitány szólt, hogy mindenki kapcsolja be, megkezdjük az ereszkedést.  

Egyszer csak ebből a szines, ragyogó világból egy sötét, fekete felhőrétegbe kerültünk, majd alattunk a még éjszakai Brazilia, millió apró fénnyel. Sima leszállás volt, még a gépen kezünkbe nyomtak egy papirt, hogy töltsük ki, majd a vámvizsgálatnál adjuk le. A Sao Paolo-i reptéren hatalmas tömeg, sorban áll több száz ember az okmányellenőrzésre, én is beálltam, aztán a francia kislány odament valakihez, és mondta neki, hogy én utazom tovább, igy nem kellett sorba állnom, mehettem az utamra. Az eligazitó táblákon kikerestem a terminálomat, és elindultam. Húsz percen keresztül szinte szálegyedül mentem előre a mozgó járdákon, millió kanyaron át, sehol senki, fotózgattam, nem siettem, mert tudtam, hogy 6 órám van a következő gépemig.

Aztán végül megérkeztem. Az a terminál, ahol a gép letett, és ahova nem mentem be, az egy hóttelegáns terminál, ott szállnak fel, le az Európába menő gépek. Ez a másik, ahonnan indulnom kell, ennek a szegényházi testvére, a dél-amerikai járatok terminálja. Ég és föld a kettő. Mindegy, még épp kaptam egy ülőhelyet, merthogy sokan a földön ültek, megtaláltam, hogy honnan indul a gépem, elhelyezkedtem. 

Ha már Brazilia, és nem láthatom Rio de Janeirot, legalább ezt a borzalmas Krisztus-szobor kavalkádot lefotóztam.

Azt látom, hogy arányaiban húsz emberből tizennyolc internetezik. Én is elővettem a laptopot, megtaláltam a free-wifit, 8 helyhez lehetett kapcsolódni, teljesen ingyenesen. (Jellemző, hogy Párizsban egyáltalán nem volt free wifi, 2 euró bedobásával tizenöt percig lehetett volna használni, de nekem csak tiz eurósom volt.) 

Aztán jött a meglepetés! Se a gépem, se a telefonom nem volt hajlandó rákapcsolódni a netre, azt irta ki, hogy nem biztonságos kapcsolat, és rosszindulatú, meg leszedik  az adataimat, meg ilyeneket. Megkértem valakit, hogy segitsen (help me) a végén már az egész  Starbucks caffé körülöttem volt, az öltönyös pasik, mind a gépemet nyomkodták, a végén feladták, mikor mindig a fenti szöveg jött ki. Valami olyasmit mondtak, hogy itt még a legócskább telefonnal is lehet fogni az internetet, de ez kifog rajtuk. Kérdezték honnan jöttem, aztán az Ungria szóra megértően bólogattak. Igy aztán nem sikerült kapcsolatba kerülni se a lányommal, se Apával.

Próbálgattam rejtvényt fejteni, nem sok sikerrel, nem tudtam igazán odafigyelni, aztán spanyol szótárból egy-két szót megtanulni, de végül az embereket kezdtem figyelni. Ez egy olyan terminál volt, ahonnan buszok vitték ki az embereket a gépekhez, jó messzire. Egy-egy gép indulása előtt beállt 5-6 busz, fenékkel a terminál felé. Az utasok szép lassan csekkoltak, a buszok beindultak, és árasztották befelé a hatalmas ajtókon keresztül a kipufogógázt a terminálba. Úgy látszik, csak engem zavart, majd megfulladtam. Elment a gép, kicsit jobb lett a levegő, aztán kezdődött minden elölről.

Végre bemondták az én gépemet is, kivitt a busz. Ezzel a géppel mentünk. 

Felszálltam, szomorúan vettem tudomásul, hogy mellettem megint két kinai srác ül (de ezek kulturáltabbak voltak) Folyosó melletti székem volt, nem nagyon láttam ki, de miután már fenn voltunk, hátramentem a gép végébe, láttam, hogy ott van üres ablak melletti hely. Hatalmas nyelvtudásommal igy szóltam a stewardesshez: "No problem ha én ideülök?"  Azt mondta kedvesen, hogy nooooo!  Igy aztán tudtam fotózni végig.

A brazil őserdőket egy idő után felváltotta egy tarkább táj, végig egy hatalmas, kanyargó folyó fölött szálltunk, amibe még kanyargósabb, kisebb folyók futottak. Ez a Rio Parana  volt, az Amazonas után a második legnagyobb folyója Dél Amerikának.  Föntről csak annyi látszott, hogy iszonyú széles lehet (indián nyelven a jelentése:"mint a tenger") a torkolatánál hatvan kilométer. Állitólag az Iguazu vizesés felett is elrepültünk, de azt hiába lestem, biztos párában volt a sok viz miatt.

Ahogy közeledtünk Cordobához, .........

.........elkezdtem izgulni, mit szól hozzám az unokám, mi lesz a csomagjaimmal, mit vesznek el a vámon, hogy fogom tudni kitölteni a vámnyilatkozatot, stb,stb

Kiszálltunk a gépből, az okmányellenőrzésnél ujjlenyomatot vettek, csináltak egy iriszfelvételt a szememről, kicsit csodálkozott az emberke, kérdezte, melyik hotelbe megyek, mikor a kezébe nyomtam egy cetlit, amire  fel volt irva spanyolul, hogy ki vagyok, miért vagyok, lányomhoz jöttem, unokám van, meg lesz is. Bepecsételt az útlevelembe, és mondta, hogy mehetek. Mire a csomagokhoz  értem, már ott forogtak a bőröndjeim, gyorsan lekaptam (megúsztam hexenslussz nélkül) szereztem egy kocsit, amire felpakoltam mindent, és irány a vámvizsgálat. Egy mosolygós fiatal srác képedt el a rengeteg csomagom láttán. Felpakoltam mindent a futószalagra. Elmutogattam neki a szokásos nagyhasú lányomat meg a két unokámat, meg hogy 3 hónapig itt leszek. Erre mosolyogva gratulált,még segitett is visszapakolni a kocsira. Meg se nézett semmit, a fél Magyarországot kihozhattam volna. (Dóri szerint legjobb csempészek a nagymamák.) Most már tényleg irány a   kijárat. A fényképezőgépet bekapcsoltam, és mikor szétnyilt az ajtó, már el is kattintottam.  Repültek a nyakamba.