ELINDULTUNK

Hétfő reggel. Éjszaka az izgalomtól alig aludtam, állandóan azon járt az agyam, hogy minden rendben lesz-e itthon, meg az úton, meg hogy kibírjuk-e egyáltalán. Utolsó telefonok, kulcs a szomszédnak, 2-kor kilépünk az ajtón. Ezután már csak szerdán éjjel 3-kor lépünk be Dóri lányomék lakásába Argentínában. Mivel 4 óra az időeltolódás, ezért kemény 41 óra, amit megpróbálok elmesélni.

Gergő fiamék vittek ki Ferihegyre, a két nagybőröndöt félve tettük fel a mérlegre, de úgy tűnik az otthoni mérlegem is jó, mert mindkettő 22,5 kilót mért. Befóliáztattuk (2.500/db) becsekkoltunk. Gergőktől érzékeny búcsú, mi jobbra el.

A csomagvizsgálatnál nagyüzem, kígyózó hosszú sorok. Végre sorra kerülünk, összesen 7 dobozt foglalunk el. 1-1 kisbőrönd, 1-1 kézitáska, 1-1 laptop, és 1 a kabátoknak. Irány az átvilágítás. Közben mi átmegyünk a kapun, természetsen mindkettőnknél sípol veszettül. Vissza, újra sípol, aztán kézi vizsgálóval már nem. (?) Közben keresem a dobozainkat, de csak a két laptopot és a kabátot találom. Kiderült, hogy 4 dobozt átlökött a szalag a szigorúan megvizsgálandók közé. Vérnyomásom az egekben, megpróbálom pofavágás nélkül tudomásul venni, hogy a pattanásig feszülő zippzárakat ki kell húzni, hogy bele tudjanak nézni. Szerencsére úgy pakoltam, hogy fajtánként minden külön zacskóban volt, de ettől függetlenül egy lakmuszpapír szerű izét mindenen végighúzott, Apa gatyáitól, az én fehérneműimen keresztül a gyerekek műanyag dinoszauruszáig. Bevitte valami gépbe, OK, az egyik bőrönd átment. Jön a másik, művelet ugyanaz, mire kivarázsol a bőrönd aljából egy kétkilós műanyag dobozt, hogy ez mi? Apa rögtön rávágja, hogy ez egy csúcsszuper, bár használt csiszológép, amivel a lánya készülő házánál szeretne barkácsolni. A mi emberünk ezen elérzékenyült, mert a következőt közölte: sajnos ezt nem viheti fel a gépre (szerszámot egyáltalán) de átérzi a helyzetünket és felajánlja, hogy kienged a csekkolópulthoz, visszahozathatom az egyik bőröndöt, préseljem bele, nem kell még túlsúlyt sem fizetni, és akkor nyugodtan barkácsolhatunk hat hétig. Megköszöntük a lehetőséget, de mondtuk, hogy a bőrönd már fél órája bekerült, be van fóliázva, de különben sem férne bele már egy gyufaszál sem. Viszont ha lehet telefonálnánk a fiunknak, aki akkor már Gödöllő határában járt, hogy forduljon vissza, akkor neki oda lehetne adni. Így is lett, telefon, szegény Gergő vissza, csiszolóval távozik.

Ezek után a két kézitáskába már csak felületesen nézett bele, és továbbállhattunk.

Budapest-London, és London-Buenos Aires mindkét út British Airways-sel. Hogy ez micsoda egy smucig társaság!!!

Kezdve azzal, hogy hiába volt meg a jegyünk már négy hónapja, időben helyet foglalni csak külön pénzért lehet, ami kettőnknek kb +40 ezret jelentett volna a jegyen felül. Van ugyan ingyenes opció is, de azt csak az indulás előtt 24 órával lehet megejteni, és a maradék helyeket lehet foglalni. Szerencsére még nem indult be a karácsonyi mizéria, így Dórikám vasárnap este tudott még két ablak melletti helyet foglalni mindkét járatra. Elküldte a foglalást emailben, mi itthon kinyomtattuk és csatoltuk a jegy mellé. Ez idáig rendben is lenne, de hány olyan idős ember kénytelen utazni, aki nem netezik, nincs otthon nyomtatója és angolul beszélő ismerőse? Ők hogy oldják meg? És azt hogy engedheti meg egy ekkora légitársaság, hogy a budapesti irodájában egyetlen magyarul beszélő munkatársa se legyen? (Költői kérdések)

Smucigság folytatódik. Felszáll a gépünk London felé, Prága környékén már isteni illatok jönnek a konyha felől, betolják a stewardessek a ládáikat és elkezdik az osztogatást. Még jó hogy nem nálunk kezdték, így volt időm észrevenni, hogy miután angolul megkérdezte az utasokat, hogy ki mit kér, előveszi a számológépét, beüt valamit, utaskám hozzáérinti a bankkártyáját, ételt-italt megkapja. Egyszóval megszűnt az ingyenes kajaosztás. Két éve utaztam utoljára, amikor ennek a blognak az első részét írtam, igaz hogy akkor Air France-al, de csodálatos tálat kaptunk vörösborral.

Na mindegy, nem is voltunk éhesek, de azért bosszantott. Két és fél órás út után London, 3-as terminál leszállás. Már előre frászoltunk, hogy ezen az óriási reptéren hogy fogunk átjutni az 5-ös terminálra, végül gond nélkül megtaláltuk a két hely közti ingyenes reptéri buszt. 6 perc alatt ottvoltunk. A méretekről csak annyit, hogy az eddigi argentin útjaink miatt már ismerjük a római, amszterdami és párizsi reptereket, azok is óriások, de ehhez képest falusi buszmegállók. Elképesztő terek, iszonyú hosszú folyosók, világcégek sokszáz üzlete, illatfelhő mindenütt.

 

Itt éppen erőt gyűjtünk, hogy megkeressük a kapunkat

Táskamániás barátaimnak.

Útközben egy mosdós szelfi

Annyit megtudtunk a táblákról, hogy a Buenos Aires-i járat a B kapuk valamelyikéről fog indulni. Követtük a nyilakat, úgy éreztük már több kilométert gyalogoltunk és mozgójárdáztunk, többször kellett szintet váltani lifttel vagy mozgólépcsővel, végül a közel fél órás séta után egy vonathoz irányított a nyíl, és azzal kellett elmenni a B kapukig. Onnan már gyerekjáték volt a 46-os kaput megtalálni. 

Meg is jöttünk, ez alatt a fa alatt várjuk a beszállást

Végre, este 11-kor már a gépen ülünk, szerencsénk is van, mert a sorban a 3.ülés üres maradt, ezért nagyobb helyünk lett, nem kellett egymás mellett nyomorogni. Ugyanis nagyon szűknek éreztük a helyet. Elindulunk, bámészkodunk, fotózgatunk megkapjuk a vörösborunkat, hozzák a vacsorát, kérdeznek valamit angolul, annyit értek, hogy csirke vagy paszta. Mondom : one-one. Én eszem a tésztát, nem rossz. Desszertet is kapunk, narancslét, és egy zsemlét pici vajjal. Ezt érdekesnek találjuk, de elmajszoljuk, jó gyerek nem hagy semmit a tányérján. 

Baloldalon egy csodálatos desszert, csokoládés-karamelles-tengeri sós ganache , akármit is jelent ez. A bor egy kellemes chilei vörös.

Itt éppen billent egyet a gép, a kávéval együtt

Később lekapcsolják a lámpákat, próbálgatjuk a TV-t nézni, elkezdek valami idétlen kosztümös filmet, de nem sokat értek belőle. Apa elalszik, én nyűglődök, sétálgatok, mozgatom a lábam, újra bekapcsolom a monitort, nézem merre járunk, de iszonyú lassan telik az idő. Az egyenlítő felett újabb időzónát lépünk át, újabb 3 órával visszaugrunk, persze az én órám magyar időt mutat, gondolkozom, vajon Dani fiam felébredt-e, nem fog-e elkésni, bezár-e mindent, stb. Egyszercsak a stewardessek elkezdenek minden alvót felébreszteni, hogy kapcsolják be az öveket. Elkezd a gép rázkódni, én is felébresztem Apát, egyre jobban ráz, néha zuhan egy kicsit, szoritjuk egymás kezét, nem lesz semmi baj, már mért is lenne. Közben nézem merre járunk és arra gondolok, de jó, hogy már nem az Atlanti Óceán fölött vagyunk, vízbe esni nem lenne jó, meg ott vannak a cápák. Miután ezt kimondom, Apa azt válaszolja, hogy tényleg, a brazil őserdők fölött jobb lenne lezuhanni, ott majd egymást fogjuk megenni. Ezen jót röhögünk, közben alábbhagy a rázkódás, kapunk egy kis narancslét, Apa tovább alszik. Lassan hajnalodik, csinálok napfelkeltés fotót. 

Napfelkelte Brazília fölött.

Az a pici fehér a Hold. Egész éjjel azt figyeltem, ahogy ragyogott a felhők fölött.

Többen felébrednek, óriási a rendetlenség, a kispárnák és a takarók szanaszét dobálva, van aki a három ülésen keresztben fekszik, a feje belóg a folyosóba, óvatosan kell mozogni. Várunk valami reggelifélét, mert annyit meséltem róla Apának, hogy a legutóbb utamon milyen isteni kaják voltak. De most semmi. Egy óra múlva leszállás, és hoznak egy tálcát, almalé és víz között lehet választani. Erre Apa megszólal, a tegnap esti zsömlét vajjal félre kellett volna tenni reggelinek. Aztán mégiscsak megjelennek a konténerek, mindenki kap valamit. Most is kétféle étel volt, az egyik angol-reggeli, a másikat nem értettem, de megint egy-egyet kértem. Az enyém egy furcsa kemény, lisztes omlett volt babbal és gombával, meg egy túrós süti, Apáé szalonna,tojás,kolbász. A kávé annyira pocsék, hogy meg sem tudtam inni. 

Amikor még azt hittük, ez lesz a reggelink.

Node nem panaszkodom, mégsem kellett üres hassal leszállni.

Minden ablakon van egy ilyen pici lyuk, körülötte jégvirág

Közeledünk Buenos Aireshez. Lenn egy csodálatos luxuslakótelep körbekerítve egy tó köré építve. A tavon szigeteken szintén házak, és egy kis földnyelvvel kapcsolódik a százazföldhöz. Elképzeltem milyen jó lehet ott élni. 

Már az autókat is látjuk

Pechünkre egyszerre futhatott be több gép, mert egy óriási hodályban, sokezer ember társaságában találtuk magunkat. Kígyózó sorok az útlevélvizsgálatnál, egy szerkezeten felugranak a számok, melyik fülkéhez menjen a következő. Végre, fél óra után mi is odaérünk, egy nagy darab bajszos pasihoz.

Még indulás után a stewardessek adtak egy boríték nagyságú nyomtatványt, rajta apró pici betűk, szöveg angolul és spanyolul, hogy töltsük ki, majd szükség lesz rá. A név és útlevélszám érthető volt, a többi nem. Bajszosunknál rögtön Buenos Dias-sal inditok, odaadom az útlevelet, ő valamit kérdez (gondolom a kapott cetlit kéri, mire én előadom a már két éve bevált szövegemet: „io no habla espanola, no speek english, nur ein wenig deutsch” Dórikám írt spanyolul egy pár mondatot, hogy ha végképp nem boldogulunk valahol, ezt adjam oda. Leírta, hogy ők az én  szüleim, nem beszélik a nyelvet, hozzám jönnek és a két unokájukhoz 6 hétre, leírta a pontos címet, elérhetőségeket. Na ezt a papírt odaadtam, pasi elkezd mosolyogni, mindjárt kedvesebben csinálja meg az íriszfotót és az ujjlenyomatvételt, pillanatok alatt végzünk, jó utat kíván.

Mehetünk a bőröndökért, amik már ki tudja hányadik körüket teszik meg a futószalagon. Közben én szerzek egy poggyászkocsit (ingyen, merthogy nem Ferihegyen vagyunk,) és feltornyozott csomagokkal érkezünk a vámvizsgálathoz. Kedves kislány ül az átvilágításnál feltesszük mind a hét csomagot, úgy készítem elő, hogy a mikulássapkákat lássa, rögtön mosolyogni kezd, erre én elmondhatom, hogy a „nieto”hoz (unokák) megyünk, akiket négy éve nem láttunk. Már ezen meghatódott, majd szólt a mögötte álló vámvizsgálónak, aki intett, hogy menjünk tovább.

Kitárult előttünk Argentína a tolóajtóval együtt. A váróteremben óriási nyüzsgés, táblákat mutogató emberek, taxisok várják a messziről érkezőket.

ITT VAGYUNK! (Folyt.köv)