ELINDULTUNK (2.rész)

Ott tartottam, hogy kitárult a tolóajtó és mi a dögnehéz poggyászkocsit kitoltuk a várócsarnokba. Az eddigi steril, hűvös, szinte ipari környezetből hirtelen egy illatokkal teli, nyüzsgő, hangos közegbe kerültünk. Minden szem rászegeződött a szezám-ajtóra, volt, hogy egész családok visítottak fel, amikor megjelent a hozzátartozójuk.  Sok taxis és szállodai alkalmazott mutogatta a tábláját, amire nevek voltak írva, de hogy biztosak legyenek a dolgukban, még hangosan kiabálták is. Csak úgy röpködtek a miszterek, herrek, möszjők, szenyorok a levegőben. 

Ezt az Ikeás szatyrot az utolsó pillanatban dugtam a kézitáskámba, hogy majd a téli cuccokat ebbe tegyem, mikor kilépünk a nyárba.

Apa a csomagokkal. 

Természetesen bennünket nem várt senki. Itt kell elmondanom, hogy a lányomék az ország nyugati részén, a dél-amerikai kontinens belsejében élnek, Cordobában, ami innen BA-tól (BuenosAires) 800 km-re északnyugatra, az Andok vonulatai alatt, inkább Chiléhez közelebb.  

Amikor 2 éve itt voltam, kikerültem BA-t, úgy vettük a jegyet, hogy egyenesen a cordobai reptéren szálltam le, háromszoros átszállással. Igaz, hogy alaposan megdrágítja az utat, de azért kényelmesebb. Most, hogy ketten jöttünk, meg az időnkbe is belefér, gondoltuk a hosszabb, de olcsóbb megoldást választjuk, azaz buszozunk még 12 órát.

Még otthonról megbeszéltük, hogy 2 lehetőség van a reptérről bejutni a városba. Taxi, vagy reptéri busz. Természetesen a második mellett döntöttünk, azzal már én mentem 2012-ben, és tudom, hogy a buszpályaudvar közelében van a végállomása. 
Dóri pontosan leírta, hol találjuk a reptéri irodájukat, ahol bankkártyával megvehetjük a jegyet, utána már csak a kinti forgatagban meg kell találnunk a buszt. 

Szóval kilépünk a terminálból, taxisok hada megrohan, de mi eltökélten megyünk a buszpénztár felé. Elmondjuk hogy mit kérünk és hova, Apa odaadja a kártyáját, pasi forgatja, nézegeti és felhív valakit telefonon, hosszasan dumálnak, közben nézik az útlevelünket, aztán végül úgy tűnik létrejön az üzlet, megkapjuk a jegyünket. 
Már itthon meséli el a lányom, hogy Argentinában nem létezik mastercard-debit kártya,  csak credit. Ráadásul ez a kártya chipes kártya volt, ami újabb nehézséget okoz, mert nem mindenhol tudják még használni. Dóri szerint a városukban több pénztárost ő tanított meg, hogy kell használni, ne akarja az ő kártyáját lehúzni, hanem dugja be. OK, bedugja, kihúzza, nem jó!! Hát persze, ne húzd ki rögtön, végezd el a műveletet amit kell, utána húzd ki. Jéééééééé, tényleg, így működik! 
A sok credit kártyának az az oka, hogy itt mindenki imád hitelre vásárolni. Mindent! Dóri mondja, hogy ez a rengeteg új autó, amivel rohangálnak az utakon szinte mind hitelre van. Bíznak az emberek abban, hogy ki fogják tudni fizetni. Ha nem, akkor meg eladják a maradék hitellel együtt. (Ez alól egyébként kivétel a vejem, aki még annak ellenére sem volt hajlandó hitelt felvenni, hogy építkezik. Mindig csak annyit csinál meg a házból, amennyire a pénze futja.)

De vissza a reptérre! Kilépünk az utcaszintre, megcsap a 36 fokos meleg, alig kapunk levegőt, olyan magas a páratartalom. Rá sem ismerek a környékre, öt év alatt teljesen megváltozott. Az óriási forgalom mellett mindenhol munkagépek, félig kész épületek. Egy munkás eligazít merre van a buszmegálló. Éppen indulni készül, amikor integetek, kiabálok hogy várjanak meg. (Persze magyarul.) Ezen úgy meglepődhettek, hogy azonnal nyitották a csomagtartót, és nyomták be a bőröndjeinket. Az út kb 25-30 km, végig lakott területen megy egy autópálya-szerűségen, 50 perc alatt tettük meg. Ablak mellett már nem volt hely, de így is feltűnt a rengeteg nyomornegyed, bádogváros az út szélén. Próbálják felszámolni, nagy, emeletes házakat építenek, ha csak felfelé néz az ember minden rendben, de a házak tövében ott a nyomor. Ami nem zárja ki, hogy az emberek boldogok legyenek, ülnek a házak előtt, matéznak, sütögetnek, a gyerekek mezitláb rúgják a focit a porban.

A belvárosba érve lelassulunk, lépésben megyünk a dugóban. Itt nincsenek kitiltva a teherautók és a kamionok a belvárosból sem, ezért óriási a forgalom, a busznak sincs külön sávja. Végre azért csak megérkezünk a végállomásra. Már a buszból kiszúrom Julcsit, Dóri magyar barátnőjét, akivel Cordobában ismerkedett meg. Aztán a beszélgetéseik során kiderült, hogy ő is az Iparművészeti Egyetemen végzett Dóri után pár évvel, animációs szakon. Pár éve átköltözött BA-be, és most ő segít nekünk a távolsági buszpályaudvarra átcuccolni, és a jegyeket megvenni. Én már tavaly Pesten megismertem őt, mert otthon volt a szüleit meglátogatni, és küldtem vele valamit Dórinak. Most én viszonoztam, és elhoztam a mamája által összekészített csomagot. 
Nagy az öröm, rögtön lefényképez a telefonjával, és már küldi is Dórinak a bizonyítékot, hogy itt vannak, megérkeztek.  Ekkor 11 óra van. Eredetileg úgy terveztük, hogy leadjuk a pályaudvar csomagmegőrzőjébe a bőröndöket, elmegyünk várost nézni, és egy éjszakai busszal megyünk tovább. Aztán az én kis balesetem átrendezte a tervet, ugyanis még mindig fáj a hátam, hamarabb elfáradok, és a hosszú repülőút után nem biztos, hogy jót tett volna még egy városnézés a kánikulában. 

Az új terv szerint kinéztünk egy 12.30 kor induló autóbuszt, ami éjfélkor lesz Cordobában.  Itt mondom el, hogy vasúti közlekedés gyakorlatilag nincs Argentínában. Illetve BA aglomerációs körzetében még igen, de amerre jártunk északon nagyon sok elhagyott, rozsdás, enyészetnek indult vasúti sínt láttunk, amin valószinű már sosem fog vonat közlekedni. A 60-as években 44 ezer km vasúti pálya mára a felére csökkent. 
A kormány most kezdte el a vasút újraépítését. Az áruszállítást is közutakon oldják meg, ezért a rengeteg kamion és teherautó mindenütt.

Ezért van aztán, hogy itt az autóbuszpályaudvaron bonyolódik az ország utasforgalma. A Tűzföldektől kezdve egész a Bolíviai határig mindenhova indulnak innen buszok. Na, nem úgy kell elképzelni, mint a Népligeti Pályaudvart, ide kizárólag hatalmas, emeletes panorámás, feketeablakos luxusbuszok járnak. Mindegyik más színben, más logóval, más társaság tulajdonában. Rengeteg autóstársaság van, aki megvesz két-három buszt és már alakít egy vállalkozást. Ezért tűnik hatalmas káosznak az egész, ha késik egy busz, senki nem ad felvilágositást, ki sem írják, legfeljebb az ember visszakutyagol ahol megvette a jegyet, és vagy mondanak valamit, vagy nem.
Így jártunk a mi irodánkkal is.  Amikor nagynehezen átbukdácsolunk a csomagjainkkal a piszok rossz utakon a hatalmas tér egyik oldaláról a másikra, odaérünk a csomagokkal a pályaudvarra, a jegyirodák az emeleten vannak, és látjuk, hogy a mozgólépcsőn gyalog másznak fel az emberek. Na, ezt hat csomaggal nem, én megállok egy oszlop tövében, ők ketten menjenek jegyet venni. 

Jegypénztárak

Váróterem

Utcai forgalom

Furcsa volt nekünk az OMNIBUSZ elnevezés

Ezek a buszok tényleg nem emlékeztetnek az "...éjjel az omnibusz tetején..."-re.

Vagy 50-60 iroda egymás mellett, végre megtalálják a miénket, hosszú sor előtte. Julcsi szépen beáll a sor végére, de Apa a magyar agyával körülnéz, és talál egy másik ablakát is az irodának, ahol viszont nincs senki. Átállnak oda, és pár perc alatt a kezükben a jegy. A nagy örömre lezuttyanunk egy kávézó asztalához, és kérünk három kávét. Halkan jegyzem meg, ez még talán a British Airways kávéjánál is vacakabb volt. Persze én vagyok a hibás, mert nem presszót kértem, így aztán egy forró löttyöt kaptam. Pesónk úgy lett hirtelen, hogy Julcsi váltott nekünk 50 dollárt, a 900 pesónkkal így krőzusnak érezzük magunkat. Egészen addig a pillanatig, amíg a pincér hozza a számlát.  Nyújtom felé a 100 pesósomat, közben megkérdezem, hogy mennyi borravalót adjak, látom, hogy Julcsi még elővesz egy százast és hozzáteszi. 200 pesó, azaz 3.600,- Ft volt ez a kis könnyű kaland. Ezek után már nem is csodálkozom, hogy 1 db empanadas (töltött sós sütemény) most annyiba kerül, mint régen egy fél tucat. Veszünk még egy-egy szendvicset meg vizet a 14 órás útra, és már mehetünk is a buszhoz. 12.30-kor  van az indulás, de se kiírás, se busz sehol. Várunk. Senki nem mond semmit. Még várunk. Felmegyünk az emeletre megkérdezni, nyugi, majd jön, nem kell izgulni. Egymás után jönnek a hatalmas dögök, de egyik sem a miénk. Végre fél 2 körül begördül, magyarázat semmi, akkor már gondoltuk, hogy az éjféli érkezés is veszélybe kerül. Bepakolunk a csomagtartóba, illetve két ember 10 pesós borravaló láttán szépen óvatosan elhelyezi a cuccainkat. Elkérik a jegyet, és elkezdenek apró kis öntapadós matricákat ragasztgatni. Minden csomaghoz 4 matrica tartozik, már azon röhögünk, hogy nem fog felférni a jegyre. Megkérdezzük, hogy ezt miért csinálják. Kiderül, hogy előfordult olyan eset, hogy útközben drogellenőrzés történt, megtalálták a drogot, és a buszból senki nem vállalta, hogy az ő csomagja. Ezért mindenkinek a jegyére ráragasztják az azonosítót.

Julcsi Apával

Utolsó percek Buenosban.

Reméltük,  valami jó helyet kapunk az emeleten, hogy jól láthassuk végig az utat. Julcsitól érzékeny búcsú, felmászunk az emeletre, és pont az első, panorámaülés lett a miénk. Nagy az öröm, elhelyezkedünk, elindulunk. 

(folyt.köv)