HURRÁ, NYARALUNK (utolsó nap) 12.

Ebéd után egy rövid alvás, majd összeszedjük magunkat, mert 5-kor megy a buszunk  a városba. Háromnegyedkor még keressük a vizespalackot, a szemüveget, a pótpelenkát, Apa már ideges, hajtana bennünket. Rohanunk is fel a dombon a főutcára, ami két nyűgös gyerekkel 35 fokban nem egy leányálom,  épp, hogy odaérünk 5-re. Kifújjuk magunkat, úgyis késni fog a busz. Még jó, hogy van egy kis árnyék, leroskadunk. Dórikám belenyúl a hátizsákjába, "Úristen, hol a pénztárcám?" felkiáltással a frászt hozza mindannyiunkra.

Biztos az asztalon maradt a házban. De mi van, ha nem, és útközben a rohanásban kicsúszott. Benne az összes pénze és bankkártyája. Nem lenne egy nyugodt pillanata egész délután. 

Marad az a megoldás, hogy ő visszarohan, ha közben elmegy a busz, 40 perc múlva jön egy másik. 

Facu üvölt, hogy hova ment a Mami, közben bejön a busz, többen csodálkoznak, hogy miért nem szállunk fel, aztán gondolhatják, ezeknek az a mániájuk, hogy a töküres, forró utcán ücsörögjenek a buszmegállóban. Busz el. 

Egyszercsak feltűnik a lányom, lobogtatja a pénztárcáját, otthon hagyta. Megkönnyebbülés, de újabb várakozás az eszement melegben a két nyűgös gyerekkel.

 Közben két fiatal lány is beáll a megállóba egy aranyos másfél éves kislánnyal. Ez feldobja egy kicsit a fiúk hangulatát. 

Busz megjön, felszállunk, klíma itt ugyan nincs, de minden ablak nyitva, a sötétítő függönyök csapkodva repülnek. Talán 10 perc az út, és megérkezünk  VILLA GENERAL BELGRANÓ-ba. 

A város, meg az egész környék, amiről eddig meséltem a Calamuchita völgyben fekszik, Cordobától délre 80-100 km-re Mindkét oldalt hegyek határolják, a Sierra Chikas és a Sierra Grandes vonulatai. A völgyben pedig rengeteg folyó, amik tavakat, tározókat táplálnak, termékeny föld, és nem utolsósorban kellemes nyaralóhelyek a vizek mentén. 

Nyaranta egész Argentínából jönnek, akik megtehetik, és itt töltik a januári hónapot, ilyenkor rengeteg népzenei-, gasztro- és gaucho fesztivál van a különböző kisvárosokban. 

No, de vissza a "mi" városunkhoz.

Villa General Belgrano (igen, ki kell mondani a teljes nevet, mert ha egy szót elhagysz belőle, már nem értik) területén  eredetileg chomac indiánok éltek, de a 16-17.században a spanyol hódítók inváziója miatt egyre csökkent a számuk. 

A mezőgazdaság és az állattartás nagyon elterjedt a jó lehetőségek miatt, amit felismer egy német ember, aki az 1920-as években ide érkezik, hogy létrehozzon egy mezőgazdasági szövetkezetet. Hatalmas pénzügyi támogatással földeket vásárol, és kizárólag német családoknak adja tovább. 1932-ben 15 német telepes család kezdi meg életét az új hazában, majd lassan elterjed a híre, és a csodálatos környezetet látva a Buenos Airesi német kolóniából is többen áttelepülnek. Lassan kialakul a város, amit Villa Calamuchitának neveznek el. Sokat dolgoznak, építik a bajor típusú házaikat, élik a maguk európai életét itt, az idegen országban.  Később,1940-ben egy angol csatahajó által közrefogott német cirkáló legénységének jó része úgy dönt,  -mivel itt már egy jól kialakult német közösség van,- letelepszik a városban. Többen szétszóródnak az ország területén, és remélve, hogy Argentína nem adja ki őket Németországnak, menedékjogot kérnek.  (A hajó neve Graf Spee volt. Kapitánya nem kapitulál, kihajózik és nyílt tengeren hajójával együtt felrobbantja magát.) 
  
De ezzel  a város a politikába is belép, mert egyre inkább szerveződnek, önálló jogokat akarnak, függetlenségért harcolnak az országon belül, amit persze nem kapnak meg.  Ennek az lesz a vége, hogy egy tüntetés során elégetik az argentin zászlókat. Persze ez óriási dühöt vált ki az egész országban, és a tartományi törvényhozás úgy döntöt, hogy büntetésből elveszik a városuk nevét, és ezentúl annak az embernek a nevét kell viselniük, akit az argentín zászló atyjának, kitalálójának tartanak, Manuel Belgranó tábornoknak.

 (Egyébként az argentínok annyira tisztelik a zászlójukat, hogy 1920 óta, Belgranó halálának a napján, június 20-án munkaszüneti nap van, a Zászló ünnepe.)
Nagyjából ennyit a város történelméről. 

A város bejárata körforgalommal............

......aminek a közepén egy őslakos indián szobra. Ez azért szép gesztus.

Egy gyönyörű park Eva Peronról elnevezve.

Az egész város tele van ilyen embernagyságú vicces figurákkal, ami mellett mindenki lefotóztatja magát.

Természetesen Apa ebben élenjár.

Facu itt is mindenre felmászik, belemászik, csimpaszkodik, és egyáltalán egy másodpercig nem tud nyugton maradni.

Hófehérke és a két törpe

Ez a városka kálvinista temploma. Bementünk körülnézni. 

Nagyon egyszerű berendezés, gótbetűs feliratok, csönd, hűvös. Egyszer csak a sekrestyéből kijön egy úriember, spanyolul ránk köszönt, Apa közli, hogy nem beszél spanyolul, de németül igen. Nagyon megörülnek egymásnak, főleg amikor kiderül, hogy magyarok vagyunk. Elmondja, hogy az ő nagymamája is magyar, Sopronban született.  Milyen kicsi a világ! 

Van, hogy a gyerekek megmakacsolják magukat, és nem akarnak továbbjönni. Apa ilyenkor tüntetőleg előremegy és megvár valahol, mondván, hogy azok ott, nem hozzám tartoznak.

Naná, hogy a fagyireklámot meglátva be kellett menni a cukrászdába.

Mire észrevettük, Manuel ezzel a művészi alkotással gazdagította a cukrászda kirakatát. 

Ez egy tágas hatalmas térnek, parknak a bejárata, ahol az Októberfesztet szokták tartani minden ősszel.(bocsánat, az itt a tavasz)

Biztos, hogy nem olyan nagyszabású, mint a müncheni, de olyankor egy gombostűt nem lehet leejteni. 

Itt próbálok könyörögni a gyerekeknek, hogy haladjunk, de nemigen sikerül.

Most a karácsony és az újév miatt van ilyen dekoráció

Dórikám kezdi feladni, elbújt az emlékmű mögé, hátha megindulnak, ha nem látják őt.

Ez az egyik leghíresebb sörház és sörfőzde

Sok helyen jártunk a karácsonyi időszakban, de egyedül itt volt érezhető az egésznek egy kicsit európai hangulata.  Szinte minden kirakatban igényes karácsonyi dekoráció, angyalok, télapók, girlandok. Máshol csak éppen jelzés értékűen felraktak egy feliratot, vagy valami olcsó kis fát.

A városháza ablakai is teljes pompában, adventi naptárként.

Apa örömet akart szerezni a gyerekeknek egy kis otthoni pattogatott kukoricával. Vett egy nagy zacskóval, amiről aztán kiderült, hogy édes-vaníliás. A gyerekek meg csak nézték, nem ettek még ilyen, ott is hagyták. 

Egy gyönyörű bajor kislány szobra.

Mami átment az út túlsó oldalára egy illatszerboltba pelusért. Tragédia, bőgés, vigasztalás.

A "Vörös szarvas" söröző előtt mindenki lefotózkodik, aki erre jár.

Elindulunk felfelé a hegyre, van egy meghívásunk egy nagyon kedves nénihez.

Ő Tiá Coca (Koka mama) 83 éves. Amikor Dóri felhívta, hogy itt vagyunk, azonnal meghívott a házába, elmagyarázta merre menjünk, és egyszercsak látjuk, hogy jön elénk a botjával, és széles "joreggggeeelt"-el fogad. (este 7-kor)  A története pedig a következő: nagyon szegény argentin földműves család sokadik gyerekeként született, édesanyja besegitett egy 80 évvel ezelőtt kitelepült magyar házaspárnak, akinek nem lehetett gyereke. Mivel látták,  hogy milyen nehezen nevelik őket, felajánlották, hogy egyik lányt szívesen örökbefogadnák, és kiiskoláztatnák. Így került hozzájuk, akik rendesen nevelték, de ugyanakkor minden ház körüli teendőt is ő végzett. Magyarul direkt nem tanitották meg, hogy ne nagyon lásson bele az életükbe, de egy-két szóra még így is emlékszik. Nagyságos asszony, úr, kenyér..Ibolya, Gyuszkó. Az általános iskola után fodrász szakmát is tanult, aztán 18 éves korában férjhez ment, épitettek egy kis házat, és szült 3 gyereket.
Amikor Dóri kikerült Argentinába, Fernandó unokatestvére vitte el őt a nénihez, és akkor ismerte meg a történetét. A városban mindenki nagyon tiszteli őt, anyagilag és erkölcsileg is sokat tett a városért, gondosan vigyázott arra, hogy a német-argentin identitás megfelelő mértékű legyen.

Ez a háza. Férje már meghalt, egyik fia él itt egy másik épületben.

Pillanatok alatt terülj-terülj asztalkámat varázsolt

Dórinak mesél, ő meg fordít

Egessegedre Tia Coca!

Fantasztikus humorral adta elő a történeteit

A gyerekek meglepően jól viselkedtek.

Közben előkerült a fia is, Apa nagyon megörült neki, ugyanis ő a helyi német iskolába járt, és valami ragadt rá a nyelvből, elég jól el tudtak beszélgetni egymással. 

Szerencsénk volt, hogy a fia taxizik, így hazafelé nem kellett buszoznunk hullafáradtan. 

Még egy holdfotót azért lőttem ágybazuhanás előtt.

(Folyt.köv, de már otthonról.)