Ezt a bejegyzést már nem kesztyűben, három pulóverben, csizmában a konyhaasztal sarkán, Argentínában írom a mini laptopomon, hanem a saját, kényelmes forgószékemben ülve, a 60 centis monitorom előtt. "Más ez az érzés!"
Akkor kezdődjön a hazautazásom története. Illetve a második nekirugaszkodás.
Vasárnap, éjjel 2 óra. Manuel unokám rosszat álmodott, felsír, odakucorodok mellé, simogatom, visszaalszik. De én már nem, hiszen fél 3-kor úgyis szól az ébresztő. Pizsama, papucs, köntös még betuszkolva a nagybőröndbe, zippzár behúz, kész. Egy gombostű sem fér már bele.
Közben megnyitom a laptopot, Apa már fennvan, pár szót váltunk........ vigyázz magadra.... ne izgulj....várlak....jövök!
Dóri is kijön, mellén a picivel, kávézunk egyet, meg bőgünk hozzá egy sort. Minden becsomagolva, Manura a pizsama tetejére adjuk a dzsekit, meg egy nadrágot, cipőt, és félálomban bekötjük az ülésbe.
3 óra, elindulunk. A diszkó előtt rendőrautó, félkómás fiatalok az utcán, egyébként üres a város. Már jó ideje megyünk, amikor Fernandó elkezdi furcsán csapkodni a zsebeit. Aztán csendben megfordul, vissza a házhoz, bemegy, majd újra vissza. Csak az igazolványait hagyta otthon. Na, ez is jól kezdődik!
Alig van forgalom, 40 perc alatt kinn vagyunk a reptéren. Mivel szegény bőröndjeimet nagyon megviselte az ideút, gondoltam, befóliáztatom. Rátesszük a mérlegre, kiderül, hogy a csomagolással együtt túllépi a súlyhatárt, valamit ki kell venni. Egy lehetőség maradt, a téli dzsekim. Igen ám, de ennek az ujjába volt eldugva 1-1 liter tisztaszesz. (Remélem, vámos, vagy pénzügyőr nincs az olvasóim között, ugyanis ezt az egyet bűnöztem. A nem európaúniós országokból csak 1 liter tömény szeszt lehet vámmentesen behozni, nálam meg pont hárommal volt több. De a karácsonyi csoki- és tojáslikőröm, meg a limoncellóm érdekében megkockáztattam. Tavasszal ugyanis vettem a gyógyszertárban 1 deci alkoholt, és majdnem kétezer Ft-ot fizettem érte. Argentinában pedig 1 liter 96 %-os tiszta alkohol 600,-Ft-nak megfelelő pesóba került. Hát ezt nem lehetett kihagyni!)
Szóval bőrönd átrendezés, fóliázás megtörtént, elektronikus jegy kinyomtatva a kezemben, Dóri elmagyarázza, hogy a bőröndöt csak Pesten akarom újra látni, mind a három járatra megkapom a beszállókártyákat, aztán a búcsúzás. Gyerekeknek, Fernandónak puszi, de a legnehezebb volt a lányomtól elválni. Pedig megbeszéltük, hogy most nem sírunk, mert azt már 4 napja megtettük. Aztán mégis el kell indulni, amíg láttuk egymást a homályos üvegfalon, addig integettünk.
Beálltam a hosszú sor végére. Akkor jöttem rá, hogy egy ilyen kis repülőtérre miért kell 3 órával indulás előtt bejelentkezni. Mert csak EGYETLEN EGY biztonsági beléptető kapu van. Agyrém! Argentina második legnagyobb városában! Ráadásul a kapuval is volt valami probléma, mert 10 emberből 9-nél vadul sípolni kezdett, a kapu mögött egy biztonsági őr férfi, meg egy nő, akik a sípolókat kézi ketyerével végignézték. Persze közben állt a sor. Majdnem egy órába telt, míg sorra kerültem. Úgy látszik én a tizedik lehettem, mert nálam nem jelzett.
Ezután jött az útlevélvizsgálat. Itt már két fülke volt, nekem egy morcos pasi jutott. Újra bele kellett bámulni egy kamerába, lefotózta az íriszemet, a hüvelykujjamról ujjlenyomatot vett. Nézegeti az útlevelemet, aminek a tetején ott van arany betűkkel, hogy EURÓPAI UNIÓ-MAGYARORSZÁG. Az első felét még értette, de rákérdezett, hogy mi az a Magyarország. Mondom Argentina spanyolul is Argentina, Ungría magyarul Magyarország. Úgy tűnt megértette, elkezdte nézegetni a belsejét.
Egyszercsak felragyogott a szeme: hohohóóó, problemó! És elkezdte mutogatni a belépés dátumát, meg hogy túlléptem a 90 napot. Erre meg én kezdtem el neki mutogatni azt a papírt, amit az előbb úgy adott vissza, hogy bele se nézett, és mondom neki, hogy "migráció-paper", erre aztán lenyugodott. Stempli több helyre, aztán megkérdezi, hogy mint turistos melyik hotelben laktam. Erre összeszedtem szavanként, hogy "Yo no turista, vivía en Rio Ceballos. Mi hija nació bebé." Azt akartam mondani, hogy a lányomnak gyereke született, és náluk laktam. Biztos nem mondtam helyesen, de megérthette, mert jó utazást kívánt, és adióst mondott. Hát engem nem valószínű, hogy viszontlátsz még egyszer drága morcoskám!
Na, fél lábbal már kinn vagyok Argentínából. Körülnéztem, és jót mosolyogtam az egyszem pici kávézón a 3 asztalkájával, meg a szobanagyságú Duty free shopnak csúfolt helységen.
A beszállásnál viszont tetszett, hogy 3 felé osztották az embereket. Először mentek a business-class-osok, aztán a 15-30 sor közöttiek, a végén az 1-14 sorosok. Ez tökjó lett volna, ha egy folyosón egyből a gépre megyünk, mert akkor nem állt volna a gép keskeny folyosóján a tömeg, amíg megtalálja a helyét, meg felteszi a csomagját az előtte lévő. De itt, ezen a pici reptéren egy hosszú lépcsőn cipeltük le a cuccainkat, összegyűjtötték az embereket, és egy busszal egyszerre vittek bennünket a géphez. Ott aztán már mindenki összekeveredett, semmi értelme nem volt a 3 felé osztásnak.
Megtaláltam a helyemet, ez egy brazil légitársaság airbus-a volt, aranyos, bordó kötényes steward fiúkkal, akik felszállás után nem sokkal megkezdték a reggeliztetést. Mikor hozzám értek, és megkaptam a szendvicsemet, megkérdezte, hogy mit kérek inni. Miután előttem mindenki ásványvizet, teát, kávét kért, gondoltam viccesre veszem a figurát, és kivágtam, hogy "red-wine" Láttam, hogy picit meglepődött, aztán lenyúlt a kocsija aljába, és elémtett egy kis üveg Malbecket. Reggel 5 órakor! A körülöttem ülők nem kicsit megdöbbentek, bevallom én is, mivel még a fogkrém íze is a számban volt. De már nincs visszaút, kiöntöttem egy pohárral, és egy bácsi felé, aki még mindig bámult, "chirió"-ra emeltem. Kicsit furcsa volt a mentholos vörösbor, de túléltem. Ezt is!
(..folyt.köv.....)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése