A csomagokat sikerült becsekkolni úgy, hogy csak Argentínában lássam legközelebb.Apával még beültünk egy kávéra, ellátott jótanácsokkal, vigyázzak magamra, ne veszítsek el semmit, magamat se, aztán érzékeny búcsút vettünk.
Amikor Manu született, akkor voltunk távol egymástól 1 hónapig, na de három hónap???? Majd csak kibírjuk. Beálltam a sorba, oda már egyedül. Azt látom, hogy Apa még befotóz utánam, én integetek, aztán odalép hozzá egy biztonsági őr, elveszi a gépét, és kitörölteti vele a fotókat. JÓ KEZDET!
A biztonsági vizsgálatokat simán vettem, már tudtam mit kell a tálcákra tenni. A gyerekeim már előre kioktattak, hogy a párizsi a világ legbonyolultabb, legutálatosabb repülőtere. Minden rosszra felkészültem, csak arra nem, ami a leszállás után következett.
Már Pesten, a sorbanállás közben feltűnt egy kínai férfiakból álló társaság iszonyú nagy hanggal, feltűnő viselkedéssel bosszantotta az utasokat. Többször rájuk szóltak, mert tolakodtak, lökdösődtek.
És mit ad Isten, elfoglalom a helyemet a gépen, az ablak mellett, és egyszercsak körbevesz ugyanez a csoport, mellettem, előttem, hátam mögött. Hát nem volt egy kellemes két óra, mereven bámultam kifelé az ablakon, igyekeztem rátapadni a gép falára, hogy minél kevesebbet érzékeljek belőlük. Fröcsögő nyállal üvöltöztek egymással, féltem, hogy összeszedek valami nyavalyát tőlük.
Végül csak megérkeztünk, beálltunk a biztonsági kapukhoz. 3 tálcám volt, egyikben a kabátom, kézitáskám, másikban a laptopom, harmadikban az útlevelem és a jegyek. Simán átjutok, felöltözöm, elpakolok, kimegyek a váróba. Gyönyörű a repülőtér, bámészkodok egy kicsit, megpróbálok netet keresni, persze, hogy nincs free wifi sehol.
Mindegy, most legfontosabb, hogy becsekkoljak a Párizs-SaoPaulói járatra. Ehhez kell a jegyem, elő akarom venni, de se jegy, se útlevél, semmi. Majdnem rosszul leszek, a szívem kiugrik a helyéről, vérnyomásom leesik, le kell ülnöm és gondolkozni kell. Arra még emlékszem, hogy a kapu előtt betettem a kosárba, utána ahogy felöltöztem és elpakoltam, visszanéztem és a kosár üres volt. Akkor meg hol lehet? Rohanok vissza a biztonságiakhoz, próbálom elmagyarázni a dolgot, de állítják, hogy ők nem találtak semmit, senki nem adott le papírokat. Már sírtam tehetetlenségemben, mi lesz most, itt rekedek, papírok nélkül még vissza se tudok utazni Magyarországra, a csomagjaim már úton, Dóri vár Argentínában. Még jó, hogy nem kaptam infarktust.
Azt látom, hogy az egyenruhások elkezdik vadul szétszedni az egymásra dobált kosarakat, többszáz darabot egyenként átforgatnak, mert azóta már jó pár gép leszállt, és rengeteg embert átengedtek. Aztán egyszercsak felkiált az egyik, MEGVAN! Mindenki engem vigasztal, én meg hálás vagyok. Az történhetett, hogy valamelyik hülye kínai mögöttem nem tudta kivárni, míg én felöltözöm, rádobta a kosarát az enyémre. Még fura is volt, ahogy ránéztem, mit tolakodik ez, mögöttem jött, mégis előttem ment ki. Mivel az összes kosár üres volt, én is kimentem a csarnokba, azt már nem elenőriztem le, hogy mindent eltettem-e.
Remegő lábakkal, de kissé megnyugodva még ültem egy darabig, aztán megkerestem a kapumat, és jött az újabb feladat, hogy fogom elmagyarázni, hogy még nincs helyem a gépre. De úgy látszik láttak már ilyet, nagyon kedves volt a lány, lehet, megsajnált, látva az ijedt ábrázatomat,és valami olyat mondhatott, hogy egy szuper helyet talált nekem. Gyanús volt, hogy amikor beálltam a turistaosztály sorába, a jegemet látva átirányitottak egy másik sorba. A gépen derült ki, hogy a Business-classra adott helyet, ablak mellé, egy csodálatos, széles, vajszínű bőrfotelbe. Akkora helyem volt, hogy kényelmesen ki tudtam nyújtani a lábam, előttem egy háromszor akkora képernyő, mint ahol eddig utaztam, és egy csomag vár az ülésen. Benne gyapjúzokni, frissítők, dezodor, alvómaszk, füldugó, fogkefe, fogkrém, stb. Damaszthuzatban a kispárna, meleg takaró. Még magamhoz sem tértem az ájulatból, már hozták talpas üvegpohárban a pezsgőt, de konyakot vagy whiskyt is kérhettem volna.
És még fel sem szálltunk. Két ülés volt egymás mellett, egy helyes fiatal lány ült mellettem, Brazíliába ment, nem sokat kommunikáltunk egymással. Felszállás után hozták a vacsorát, amit a menükártyáról lehetett kiválasztani. Valami elképesztően finom dolgot kaptam. Egyszerre nem is tudták behozni, az előétel meg a főétel jött először, utána a desszert, gyümölcs, italok.
Előétel egy vastag szelet libamáj spenóttal és fügezselével. Főételnek az olaszos változatot kértem, mert a gnoccit értettem, a másikat nem.
Egyszóval minden tökéletes volt. Éjszaka többször körbejártak a stewardessek, és kínálgattak étellel, itallal. Azt hiszem soha többet nem lesz ilyen utazásban részem. Aludni nem tudtam az izgalomtól, megnéztem 3 filmet, hajnal felé kértem egy kávét.
