ELINDULTAM - HAZAÉRTEM (2.rész)

Ott tartottam, hogy reggel 5-kor ülök a Brazíliába tartó repülőgépen, már megettem a szendvicsemet, leöblítettem a vörösborral. Kinn lassan kezd pirkadni, a tájból igazán nem sokat látok, mert az ablaktól a 2. széken ülök. De idefelé már sokat fotóztam Paraguai fölött a hatalmas folyót és a mellékágait. Ahogy közeledünk Sao Paulóhoz a mellettem ülő brazil pasi (hivatalnoknak néz ki) felélénkül, udvariasan hátradől, és mondja, hogy kukucskáljak ki, mert gyönyörű a város. (gondolom ezt mondta) Kezébe nyomtam a gépemet, és kértem, hogy lője el.

Óriási felhőkarcolók elszórva a kisházak között.

Leszállunk, megint lépcsőzni kell, busszal visznek a reptér épületébe. Óriási hiper-modern csarnok, beözönlenek a gépen velem együtt utazók, én a sor elején vagyok (jajdejó, első leszek!), figyelem a táblákat, nehogy egy olyan sorba álljak, ahonnan kitessékelnek Brazíliába. Egy irányító ember portugálul fennhangon mutogat és kiabál, nála próbálok érdeklődni, hogy "transzfer?" de mintha nem értené, és továbbküld a labirintussá alakított távolabbi kapuk felé. Ott aztán gyanús lesz a dolog, mert sehol nem látok olyan táblát, ami Európa felé mutatna. Visszamegyek az előbbi emberemhez és újra megkérdezem, hogy "transzfer?" Megint nem érti, erre én: Paris??? Mire ő: óóóóóóóóó  transzferos, és mutatja az ellenkező irányba lévő kaput. (Ezt egyébként Argentínában is megfigyeltem, ha egy szót rosszul mondok, vagy egy betűnél nem oda teszem a hangsúlyt ahova ők, akkor nem kezdenek el következtetni, hogy vajon mit akarok, hanem egyszerűen nem értik.) Végre megtalálom a soromat, természetesen már vagy huszan vannak előttem. Itt olyan szigorú  az ellenőrzés, hogy mindent kipakoltatnak a csomagokból, nyakláncot, cipőt le, csomag szétcincálva, féltem, hogy még a laptopot is szétszedik. Hatalmas, nagyfenekű brazil matrónák gumikesztyűben kotornak a dolgaim között. Félelmetes, de túlesek rajta, innen már egy szinttel feljebb kellemesebb az élet.

Összesen ez a három szék , ahol a repülőgépnyi tömeg visszahúzhatja a cipőjét, a nadrágszíjakat, és visszapakolhatja a kirámolt cuccokat.

Időm bőven van, szép lassan megkeresem a terminált, ahonnan indulni fogok Párizsba.  A reptér gyönyörű, minden csupa márvány,vagy legalábbis valami nemes burkolat, csillog villog az egész. 100 méterenként mosdókomplexumok minden luxussal felszerelve, egy takarítónő diszkréten szinte mindenki után kitakarít, illatosít.

Én ennyi kényelmes várakozóhelyet (biztos van rá jobb szó) még nem láttam. Mindenhol free wifi, a székek alatt 220-as dugaljak. A nagy térhez képest nagyon kevés az ember

Keresek egy jó kis helyet, körbeveszem magam a táskáimmal, előveszem a laptopomat, bedugom az áramba, jajdejó, mindjárt üzenhetek haza, hogy minden rendben.

 És akkor ez a dög ugyanazt a szöveget írja ki, mint idefelé:"Az ön gépe nem biztonságos hálózathoz akar csatlakozni, így hozzáférhetnek az adataihoz, stb, stb."  És hiába állítottam az ottani időre, nagy semmi, meg se mozdul. Pedig már a tűzfalat is kikapcsoltam, de amikor a vírusirtót is törölni akartam, jól megfenyegetett, így aztán hagytam a fenébe az egészet.
Még jó, hogy a telefonomról tudok egy mondatot beszélni Dórival, hogy ne izguljanak.

A 11 óra várakozás nagyon soknak tűnik, hoztam magammal két szendvicset meg mandarint, azt szépen beosztom. Van ugyan nálam dollár, de át kellene váltanom. 20 USA dollárért 70 brazil realt kapnék, ami kávénak sok, ajándéknak kevés.

Amikor már nagyon unom az ücsörgést, és a telefonomon is meghallgattam a letöltött "24 karátos autó"t, elindulok körbejárni a repteret.

Ezzel a géppel jöttem Argentinából

Próbáltam kitalálni, hogy milyen lehet az élet a hegyeken túl.

Mosdós szelfi.

Meg még egy........

Ebben a shopban csak brazil termékek vannak. 

Minden óriás divatmárka megtalálható.

Ezek csak a délután induló gépek. Ahogy látom Bueonos Airesbe majdnem olyan sűrű a járat, mint a Gödöllői HÉV.

Sportmezek Mekkája

Itt már nagyon fáradt lehettem, mert első ránézésre ezt a pasit Lázár Jánosnak néztem. Brrrrr!

Sehol egy eldobott szemét, morzsa, kiömlött Cola. Nagy élmény.

Elfáradtam.

Lassan közeledik a beszállás,  az Európába menő gépeket már a beszállófolyosón lehet megközelíteni, nem kell újra buszozni meg lépcsőzni. Fájó szívvel megyek tovább a Premium Economy sorain, ahol idefelé ülhettem egy szerencsés véletlennek köszönhetően. A turistaosztályon pont három szék van azon a helyen, ahol itt kényelmesen elterpeszkedve ketten ültünk. Na de mindegy, apukám kedvenc mondása volt, hogy "Nem minden papsajt!" Pontosan nem is tudom mit jelent, de erre a helyzetre biztos igaz.

Annak azért örülök, hogy ablak melletti helyem van,szép tiszta az idő, még sokáig világos lesz, és majd jót bámészkodom. Kíváncsi vagyok, milyen szomszédaim lesznek. Nem kell sokáig várni, látom, hogy közelít felém egy jól megtermett, nálam idősebb brazil házaspár, akikkel 12 órán keresztül közeli kapcsolatban leszek. Azt azért nem gondoltam, hogy ennyire! Amikor a bácsi lehuppant mellém, egy kicsit átfolyt az én térfelemre, a könyöktámaszt természetesen elfoglalta, esélye sem volt az én könyökömnek.  Amennyire tudtam rátapadtam a gép falára, amíg világos volt nézegettem, fotóztam kifelé, majd hozták a sokfogásos vacsorát, ezzel is eltelt egy óra. Később elkezdtem filmeket nézegetni, egymás után négyet is. Aztán már a kínok kínját álltam ki az egyhelyben üléstől. Aludni nem tudtam, mert zsongott az agyam, fájt a hátam, a fenekem. Némi felüdülést jelentett, mikor italt, jégkrémet hoztam a stewardessek. A szomszédaim békésen aludtak, nem volt szívem felrázni őket, de alig vártam hogy elkezdjenek mocorogni, és egy kicsit kimászhassak. Soha többet ablak mellé 5 óránál további útnál! Szóval 9 óra ülés után egy fél órát sétálgattam, hátul a konyha mellett terülj-terülj asztalkám, étel, ital, kávé, csokoládé. A folyosó mellett ülők ezt jól ki is használták.

Éjszaka, az óceán fölött túl sok látnivaló nem volt, néha egy-egy sziget fénye parázslott fel a nagy sötétségből. Nagyon lassan kezdett hajnalodni, Portugália felett már ismét érdekes volt a táj. Hozták a reggelit, mire végeztünk  vele, már lassan ereszkedett is a gép Párizs fölé.

Itt tisztán kivehető a Diadalív, és az Eiffel torony.

Ahogy kiléptem a gépből megcsapott az európai kánikula, a téli dzsekim, meg a kötött poncsóm rákötözve a gurulósbőröndre, nyakamban a fotóstáska. Belépés az országba. Immár rutinszerűen vetkőzök, kipakolok, majd be.

Párizs "fényei"

Augusztus eleje van, hatalmas a tömeg, mindenki nyaralni megy, vagy onnan jön. Végre megtalálom a kaput, ahonnan indulni fog a gépem, elterpeszkedek a kétszer olyan széles ülésen, mint ami a gépen volt. Újra előveszem a laptopot, hát itt már csak működni fog! Időzónát átállítom, de ugyanaz a szöveg jön elő, nem tudok kapcsolódni a nethez. Az okos telefonom viszont néha pittyeg egy furcsát, ezért megpróbálok emailt küldeni az otthoniaknak. De mivel fogalmam sincs, hogy megkapják-e egyáltalán, ezért körülnézek, találok egy reptéri számítógépes szigetet, ahol 2 eurós tikettel 15 percig lehet netezni. Gyorsan megírok egy emailt, Apának és Dórinak, hogy minden OK, csak az a rohadt net nem jön be. Szépen kilépek, megyek vissza a helyemre, de már annyit ültem, hogy most inkább sétálgatok.

A Charles de Gaulle felülről. Az egyik oldal a rövidtávú, a másik a hosszú utak terminálja. Van buszjárat is a kettő között, de én a középen lévő folyosón sétáltam át.A gyerekeim féltettek tőle, hogy nagyon káoszos, el fogok tévedni, a franciák nem segítőkészek, de egész jól ki van táblázva minden, simán megtaláltam az indulási terminálomat.

Nekem egy óriási cethez hasonlított, aminek ez az orra. Kényelmes fotelek, asztalok,  puha szőnyegek.

Akinek ott nem jutott hely, ezzel kell beérni.

Még így, hogy tömeg volt, sem kényelmetlen, nyugodtan el lehet sétálni akár bőrönddel is a széksorok között.

NA ÉS MOST JÖN EGY CSAVAR A TÖRTÉNETBEN. Ekkor ugyan még nem tudtam, de valószínű, hogy itt történt valami az emailcímemmel, ugyanis valamilyen módon megszerezhették a gmailes jelszavamat, és azt már szerintem mindenki tudja, aki olvassa ezt a blogot, hogy pontosan egy hét múlva minden elképzelhető ismerősömnek írtak egy segélykérő levelet, miszerint Londonban mindenemet ellopták, és sürgősen szükségem van 1200 euróra. (Az még ma is rejtély, hogy miért vártak vele egy hetet!) Egyébként hál'istennek senki nem küldött semmit, rendőrségi feljelentést tettem, de nagyon kicsi a valószínűsége, hogy eredménye is lesz.

Ez a kép az út elején, közepén és a végén készült.

Na de vissza Párizsba. Nagy dolgok már nem történtek, 12-kor beszállás, az a két és fél óra hamar el fog telni, és OTTHON VAGYOK VÉGRE! Kis uzsonna, kávé, és már ereszkedünk is. Végre nincs ellenőrzés, átvilágítás, mehetek a bőröndömért. Egy kis gyomorgörcs azért elkapott, mikor arra gondoltam, amit Dóri mesélt a 4 évvel ezelőtti érkezéséről, aztán lelki szemeimmel láttam, hogy az összevissza dobált bőröndömből folyik a rózsalikőr, a tisztaszesz, a narancslekvár, aztán ez még nem is elég, de kiszúrják, kibontatják velem, és még meg is büntetnek. Úgy látszik a rakodók gyorsan végeztek a kipakolással, mert már jött is a bőröndöm. Látszólag teljesen épen. Megyek a poggyászkocsiért, és ILYEN NINCS, 2 eurót kellene bedobni, de nekem csak papír tizesem van. Megyek a pénzváltóhoz, szívesen ad, de csak forintban adja vissza a 8 eurót. Majdnem azt mondtam, hogy kapja be, akkor inkább a fogammal húzom ki a bőröndöket.
Egy kis átrendezés, az argentin jelzésre rádobom a dzsekimet, körbelesek, hogy nem állnak-e lesben a kábszerkeresők, aztán a két bőrönddel kikacsázok a váróba.
Apa és Dani a nyakamba ugranak, én könnyek között ígérem, hogy soha többet három hónap, meg soha többet Argentina. Kinn a legnagyobb kánikula, menjünk gyorsan a jó kis klímás kocsiba. Csomagok bepakolva, Apa elmegy kifizetni a parkolási díjat, mielőtt elindulunk még csinálunk két képet, ami majd a befejezése lesz az utamnak.

 Beülünk, Apa indít, ...........és semmi. Meg se nyikkan a kocsi. Percekig próbálkozik, de meghalt. Motorháztető fel, ott minden rendben, benzin van, de vészesen közeledik az idő, hogy el kell hagyni a parkolót, mert jön a büntetés. Én átveszem a kormányt, a két fiú elkezdi tolni, de hiába van üresbe téve, mintha le lenne blokkolva. Megpróbálják kitolni legalább a parkolón kívülre, bár akkor se lesz jobb, mert ott meg tilos megállni, ott állnak a rendőrök, és nem érdekli őket, hogy miért állunk ott, büntetnek.
Most mi lesz? 30-40 ezer lenne egy tréler, ami hazaviszi a kocsit, ez még rátesz egy lapáttal az argentin bevándorlási hivatal büntetésére, meg a plusz százezres repjegy átírásra. Ezen már csak röhögni lehet!

És ahogy a két fiú a 40 fokban tolta a kocsit, én meg a 80 fokos kocsiban felhúzott ablakok mellett próbálkozok sebességbe tenni, ráadásul valahogy ellenkező irányba  toltak be egy parkolóutcába, úgy látszik a JÓISTEN meglátott bennünket, és miután jól kiröhögte magát, csettintett egyet, és egy picit elkapta a sebességet a motor. Onnan már bőgettem, hogy le ne álljon. Patakokban ömlik rólunk a víz, kezünk-lábunk remeg, de megyünk!

HAZAÉRTEM!