EGY VÍRUS UTÓÉLETE (2016. július Kerepestarcsa)
Vasárnap. Kellemes ejtőzés, ebéd tegnapról, Apa Forma-1-et néz, én leülök a net elé. Üzenetben kapok egy videofilmet "Klári, ez a te videód?" címmel. Rákattintok, nem nyílik meg, viszont ugrálni kezd mindenféle a képernyőn, átkapcsol ide-oda, mintha megbolondult volna. Lehet, hogy vírus? Azonnal csinálok egy vírusirtást, de azt írja ki, hogy nincs veszélyhelyzet.
Egyszer csak elkezdenek ömleni az üzenetek, úgy tűnik, az összes ismerősöm megkapta, csak épp a saját nevével. A rohadt életbe............, ebbe belefutottam!
Iszonyú ideges leszek, mit fognak mondani ........de bármit teszek, nem tudom leállítani. Kiírom a falamra, hogy aki ilyen videót kap tőlem, nehogy megnyissa. Ugyanezt a szöveget megírom spanyolul, olaszul, angolul és németül, megjelölve benne az argentin, olasz, angol és német ismerőseimet. Kikapcsolom a gépet, próbálom megnyugtatni magam, hogy nincs nagy baj. Teszek-veszek a lakásban, ebédet főzök, majd imádkozva újra bekapcsolom.
Az eddig villámgyors gépem épp csak vánszorog, lassú, mint a tetű, hosszú percekbe telik amíg magához tér. A fb oldalam tele van üzenetekkel. Egy idő után már nem csak az általam megnyitott videót küldözgeti, van aki 18+-os filmeket kap, van aki majmokat, vagy kiscicákat. Újabb mea culpa a falamon és kikapcs. Hívom a szerelőt, merthogy nekem a gépemmel dolgoznom is kellene.
Közben telefonon rossz hírt kapok egy ismerősöm állapotáról.
Ha ez még nem lenne elég, napok óta azon gondolkozunk, hogy lehetne a hálószobát megcserélni a nappalival a lehető legkisebb rumlival. (Sehogy!)
Úgy látszik, hiába próbálom félvállról venni a fentieket, hirtelen valami iszonyú éles fájdalom hasít a szegycsontomba, olyan, mint amikor beszorul a levegő a bordák közé. Még a levegővétel is fáj, nagyon megijedek, mozdulatlanul ülök és várok, majd csak elmúlik. Aztán a fájdalom elkezd felfelé kúszni, már fáj a nyelőcsövem, az állkapcsom, a fülem. Apa csak rohangál körülöttem, hoz egy hidegvizes borogatást és megméri a vérnyomásom. 140/70 ami nekem már magas, mert általában 100 körül szokott lenni. Aztán lassan csillapodik a fájdalom, majd elmúlik. Újabb vérnyomásmérés: 105/60. Egy óra múlva már minden ugyanolyan, mint régen, semmim nem fáj.
Közben megjön a szerelő, két órát szenved míg mindent kipucol, egyenként törli a rengeteg üzenetet, új jelszót csinál. Hétezrembe került ez a kis könnyelmű videónyitás, de a gépem is újra a régi.
Késő délután van, mikor eszembe jut, hogy el kéne ugrani a háziorvoshoz megkérdezni, hogy mi a csuda volt ez a fájdalom. Elmesélem, csinál egy EKG-t, elővesz egy vonalzót, összefirkálja a hullámokat, és közli hogy kórház. De nem holnap, most. Apa jól megijed (szegény épp most akart meginni egy sört) én gyorsan összekapkodok egy-két alapvető dolgot, hátha benn kell maradnom.
Sürgősségi Osztály.
Szerencsénk van, nem többszázan vannak, mint általában, viszonylag hamar rám kerül a sor. EKG, vérvétel, a laborra 2 órát kell várni. Már 10 óra van, amikor közlik, hogy nagy baj ugyan nincs, de mivel olyan szemléletesen mondtam el a tüneteket, hogy az egy klasszikus szívinfarktus előtti állapotra utalhat. Ha 60 alatt lennék simán hazaengednének, de így azért jobb lenne egy alapos kivizsgálás. Beleegyezek, jön még egy mellkasröntgen, majd felvisznek a kardiológiára. Apa haza, én 11-kor ágyba kerülök. Hat személyes kórterem, már mindenki alszik, szerencsére senki nem horkol, a mai izgalmas nap után elég hamar elalszom.
2. nap reggel.
A szobatársak közül kettővel lehet kommunikálni, ketten súlyos alzheimeresek, egy 90 körüli néni pedig annyira nagyot hall, hogy kizárja magát a társalgásból.
Szokásos reggeli rutin: láz és vérnyomásmérés, gyógyszerosztás, vérvétel, majd jön a reggeli: két féle gyümölcstea (édes, és cukor nélküli) 2 zsemle, vaj, fóliázva kb 10 dekás pulykapárizsi és egy szép nagy paradicsom.
Közben telefon Apának, mit hozzon még be. Dühöngök, hogy egy ekkora kórházban miért nincs free internet. Így aztán hiába van okostelefonom, max rádiót tudok hallgatni. A hülye bulvárlapokhoz -amit a szobatársak felajánlanak- valahogy nincs türelmem, még jó, hogy otthon bedobtam a táskába egyik kedvenc könyvemet (Polcz Alaine: Egész lényeddel) most újraolvasom majd.
Délelőtt szív ultrahang vizsgálat. Pici szoba közepén a gép, tőle balra egy ágy. Derékig vetkőzés, hanyatt az ágyon. Érzem az előző páciensről lefolyt vizsgálati anyag nedvességét a hátam alatt. A közel 150 kilós főorvosnő bekeni a mellkasomat trutymóval jó vastagon. Addig nincs is gond, amíg elölről vizsgál. De aztán a bal oldalamra kell feküdni, és rajtam keresztül, átnyúlva a hátamon, az ágyon, megpróbálja elérni a ketyeréjével a bal mell alatti bordáimat. Attól félek, palacsinta lesz belőlem, de megtalálja amit keresett, mert a gépből erősen, dübörögve felhangzik az a hang, amit a terhességeim alatt sokszor hallottam, most a saját szívhangom. Még pár perc és kész. Természetes semmi tájékoztatás, az eredményt valószínű csak a zárójelentésben látom viszont, letörlöm magam, aztán egy gyors zuhanyozás.
Lassan megy az idő, az ágyszomszédom egy nálam fiatalabb vállakozónő kisebb szívzűrökkel már ötödször mondja el ugyanazt a történetet a gödöllői házukról meg a szomszédokról, meg a saját emberi nagyságáról, úgy látszik a fejével sincs minden rendben. Fogom a könyvem, és kiülök a folyosóra. Lehet, hogy mégsem ezt a könyvet kellett volna elhoznom. Imádom Polcz Alaine-t és Mészöly Miklóst is, de a könyvben megfogalmazott hatalmas szerelmük és főleg a végkifejlete ebben a környezetben talán még jobban lehangol.
Ételszag csap meg, jön az ebéd. Az éjjeliszekrény oldalából kis asztalt lehet kihajtani, arra teszik a fehér tálcát, rajta egy mély és egy lapos tányér fedővel, és egy őszibarack. Tojásleves, utána kelkáposztafőzelék pörkölttel. Semmi gondom nincs vele, ízletes, a mennyisége is pont elég.
Csendes pihenő. Aludni sosem tudok nap közben, most is csak lehunyom a szemem. A másik ágyszomszédom egy 90 feletti, fehérhajú, madárcsontú néni, a szeme állandóan lehunyva, szinte alig ad életjelet, az orvosok, nővérek sem tudnak vele kommunikálni. Leteszik az ételt a szekrényére és otthagyják. Aztán bejön egy 75 körüli férfi (feltehetően a fia) és valami hatalmas szeretettel veszi körül. Gyengéden lemosdatja, megfésüli, tisztába teszi, megpróbálja megetetni, és minden falathoz hozzáfűz valamit. "Emlékszel mamikám, mindig azt mondtad a gyerekeknek, hogy a sárgarépát meg kell enni, mert attól fogtok szépen fütyülni. Majd te is fogsz, édes csillagom, ha ezt megeszed!" Néni nem reagál, a szemét se nyitja ki, de lenyeli a falatot. "Egy kis husikát is is egyél, hogy újra erős legyél, és hazajöhess" És a néni újra lenyeli. "Ezt a kis joghurtot meg azért kell megenni, mert ettől még szebb lesz az a gyönyörű bőröd" És minden falat után megpuszilja. A néni egy gesztussal sem mutatja, hogy bármit megértett volna a körülötte történtekből, de a bácsi nagyon kitartó, minden étkezéshez bejön és próbálkozik. Azt mondták neki, ha vállalja az etetést, akkor nem tesznek be gyomorszondát a néninek. És ő vállalta. Este aztán váratlanul átviszik őt egy másik szobába, nem tudjuk miért. (Egyébként másnap a folyosón megkérdezem a bácsitól, hogy honnan ismerhetem őt, mert első pillanattól ezen gondolkozom. Kiderül, hogy a mellettünk lévő általános iskolában volt mindenes, kertész, portás, mikor mire volt szükség. És többször hozott hozzám filmet előhívatni. Megkérdezem, hogy van a mamája. Azt mondja ő már régen meghalt, aki itt fekszik, az a felesége. 86 éves, jóval idősebb nála, és már nem szeretne mást, csak hazavinni, hogy otthon halhasson meg.)
Délután hatalmas vihar, villámok, égzengés, szakadó eső, jó hogy bentről nézzük.
Este 7-kor belealszom a rádióhallgatásba. És mit ad isten, végigalszom az éjszakát. Én, akit évek óta 4-5 órai alvás után kidob az ágy (későn fekszem és korán kelek) most 11 órát alszom egyfolytában.
3. nap hajnal.
Hogy miért kell tőlem minden nap vért venni? Senki nem mondja meg.
Reggeli után jön a nagyvizit. Nagy, közepes és kis orvosokkal. Az osztályos főorvos beszámol a nagyfőnöknek a betegek állapotáról. Hozzám érve: "A fiatalasszony (!!) mellkasi fájdalmak utáni kivizsgálás miatt van itt." Megköszönöm a jelzőt, mondván, hogy 68 évesen igazán hízelgő. A főorvos még a papírjaimba is belenéz, hogy tényleg akkor születtem-e. Ez azért jól esett.
Hirtelen nagy nyüzsgés támad, a reggel hazaengedett vállalkozó szomszédom ágyát szétkapják, mindenféle kütyüt szerelnek fel rá, rácsokat felhúzzák, és behoznak egy láthatólag nagyon súlyos állapotban lévő nőt. Alig kap levegőt, hangosan hörög, szörcsög a tüdeje. Ráadásul a jobb oldala le van bénulva. Hallom, ahogy az orvosok, nővérek mondják egymás közt, hogy miért ide hozták, nyilvánvalóan nem kardiológiai eset. A férje eszméletlenül találta a lakásban, mentővel hozták be. Szegény kétségbeesetten toporog az ágy körül, hazaküldik a kórházi cuccokért. Közben az asszonykára rákötik az infúziót, oxigént az orra alá, nagyon rosszul néz ki, nem lát, nem hall. Többen megpróbálják megetetni, de remény sincs, hogy megértse, mit akarnak tőle. Bejön a főnővér két egyetemistával, hogy betegyenek neki egy gyomorszondát. De ahhoz, hogy jó helyre menjen, a betegnek nyelni kéne. Hiába mondják neki hangosan, most nyeljen, most nyeljen, képtelen rá. Valami trükkel mégis sikerül, lenn van. Az egyik fiatal megkérdezi, honnan lehet tudni, hogy a gyomorba ment. Válasz: hozz egy szondazsákot, rákötjük, ha felfúvódik, akkor a tüdőben van. Felfúvódott, vissza az egész. Újabb próbálkozás, újabb "tessék nyelni" aztán pár hosszú perc után sikerül.
Közben megjön a férj, és elsírja magát, ahogy meglátja ezt a cirkuszt. Lassan előkerül a táskájából a törülköző, szivacs, neszesszer. Két hálóing csak úgy a vállán, látszik, hogy most vette a földszinti butikban, kér egy ollót, hogy levághassa a nyakában lévő cédulákat. Aztán amikor leteszi a papucsot is az ágy mellé, és nagy sóhajjal azt mondja: "félek, hogy ezt sem fogod már többet hordani", hát akkor már nem bírom tovább, felkapom a telefonomat, kirohanok a folyosóra.
Felhívom Apát, hogy szeretem, és akármilyen baromságot csinál, nem fogok vele veszekedni. (Legalábbis egy darabig!) Erre elröhögi magát (bár hadd gondoljam azt, hogy a meghatottságát palástolta) mondván, ha most látnám a lakást, biztos nem mondanék neki ilyet. Merthogy elhatározta, nélkülem csinálja meg a lakás átalakítását, ezért most a ruhák, cipők, könyvek, képek, meg millió más cucc kipakolva a földre, ösvényeken lehet csak közlekedni, és ha jót akarok magamnak, ne siettessem a hazamenetelt, adjak még neki egy-két napot. Most sírjak, vagy nevessek?
Ebéd után szólítanak, terheléses EKG-ra. Kicsit tartok tőle, mert a tegnapi szobatársam -a vállalkozó- aki 10 évvel fiatalabb nálam, látszólag stramm nő, teljesen kiborulva, leizzadva, vörös fejjel jött vissza, hogy mennyire kikészítette őt a vizsgálat, és a 2. fokozatnál szólt, hogy állítsák le, mert nem bírja tovább.
Mindegy, megpróbálom. Rámpakolják az érzékelő tappancsokat, vérnyomásmérőt, elindul a futópad. Pár perc séta után elkezd emelkedni a pálya, egyre gyorsabb lesz, de bírom még. 3. fokozat, az asszisztensnő bíztat, na még egy picit, mindjárt meglátja a hegytetőt! Ezt már ki kell bírnom! Erősen zihálok, de más baj nincs. Aztán visszaáll a pad vízszintesbe, még pár perc lassú séta, és megáll. Ezen is túl vagyok!
Visszafelé a főnővér közli a folyosón, hogy "magát inkább egy tengerparton tudnám elképzelni, mint itt a kórházban". Mondom: én is!
Nem beszéltem még a másik alzheimeres néniről velem szemben. Neki az a tic-je, hogy amikor ébren van, 2 perc ágyban fekvés után felkel, odatotyog az ágya végében lévő szobaWC-hez, 20 másodpercig ül rajta, majd visszafekszik. És ez így megy egész nap. Paplan félre, papucs fel, totyogás, bugyi le, ülés, bugyi fel, totyogás, papucs le, lefekvés, paplan. Még nézni is fárasztó, de már régen itt van, mindenki megszokta, csak az újak csodálkoznak. Ha eredmény is van, azt vagy észreveszik a nővérek, vagy nem. El lehet képzelni, hogy ebben a 35 fokos hőségben milyen illatok vannak.
Estefelé felfedezem, hogy 2 méterre a szobánktól, magasan a plafon alatt vagy egy TV. Elkérem a nővérektől a távirányítót, bekapcsolom, kíváncsi vagyok miről maradtam le 3 nap alatt. Ugyanazok a szörnyűségek, amiket már a rádióban is hallottam, csak itt kép is van hozzá. nem sok örömöm van benne, a nyakam is elgémberedett a felfelé nézésben, inkább lefekszem.
Füldugó be, alvómaszk fel, állítólag ez az utolsó éjszakám. (Itt!)
4.nap.
Hajnali 5 óra, az éjszakás nővérek lemosdatják akit kell, lázat, vérnyomást mérnek, adminisztrálnak, gyógyszert osztanak, és nem tévedhetnek. Egyetlen ingerült szót nem hallottam tőlük mióta itt vagyok, kedvesek, mosolygósak.
Említettem, hogy velem szemben egy 90 feletti, nagyon művelt, okos néni fekszik. Ezt onnan gondolom, hogy naponta bejön hozzá egy fiatal nő, és mivel a néni erősen nagyot hall, elég hangosan beszélgetnek. Választékos a stílusa, minden érdekli és mintha jogi tanácsokat adna a rokonának. Katéter miatt ágyhoz van kötve, naponta kap infúziót is, ha el kell mennie vizsgálatra mindig kerekes székkel viszik, mert nagyon rosszul mozog. Első nap, -amikor ezt még mind nem tudtam- megkért engem, hogy kísérjem ki a WC-re. Szembejött egy nővér, és ijedten visszafordított, hogy azért van a nénin pelenka, hogy abba végezze a dolgát. Szegény annyira elszégyellte magát, majd megszakadt a szivem ekkora kiszolgáltatottságtól. Visszaült az ágyra, én pedig szereztem neki a folyosóról egy szoba WC-t. A többiT már ügyesen elintézte. Nagyon hálás volt érte.
A folyosón egyik beteg megkérdezi, hogy nincs-e hányingerem. Mondom neki, hogy aki négy gyereket szült, annak ez nem jelent problémát.
Én meg hálát adok a sorsnak, hogy az én édesanyámnak, -aki hat évvel élt túl egy súlyos agyvérzést-, egy percig sem kellett ilyen körülmények között lennie, és szépen átaludhatta magát egy másik világba otthon, a saját ágyában.
Reggeli. 2 zsemle, 10 deka natúr krémtúró, zöldpaprika, paradicsom. Mielőtt hozzáfogok, szokás szerint a két néni zsemléjéből katonákat csinálok, megterítek nekik, felvágom a paprikát, paradicsomot. Még jó, hogy éles kést vittem be magammal. Érdekes, azt veszem észre, hogy túl nagyok bizonyos adagok. A 10 deka túró még nekem is sok, az övéknek a fele is megy a szemétbe. Talán két kisebb adag gazdaságosabb lenne.
Kisvizit. A nővérek átadják egymásnak a munkát, minden betegről elmondják a legújabb infókat. Hozzám érve közlik, hogy már készül a zárójelentésem, hazamehetek. A főnővér még odaszól nekem: "Tudja, hogy maga egy nagy túlélő? Az ilyen szobákból el szoktak menekülni az emberek."
Pedig engem ez a négy nap pont arra tanított meg, nemhogy elmenekülni kellene az ilyen helyzetek elől, hanem minden velem egykorú nőnek és férfinak át kellene élnie néhány ilyen napot, csak hogy meg tudja becsülni a kinti életét, az egészségét, hogy felfogja, milyen jó dolga is van, ha el tudja látni magát, és a családját.
Tudom, hogy egy kicsit vissza kéne venni a stresszből, lazábban kéne venni az életet. De hogyan? Elhatározom, hogy ezentúl a minden reggeli kávémmal naponta beveszek egy virtuális LESZAROM tablettát.
9 körül bejön az osztályos főorvosnő, hozza a zárót, majd elmeséli a tartalmát. Nagy baj nincs, egyedül a terhelésnél lát valami kis eltérést, emiatt két alkalommal el kell majd mennem egy izotópos vizsgálatra, és annak az eredményével majd vissza hozzá. De ez már csak szeptember végén addig még vár a Balaton, és egy hét Horvátország, Zadar, barátokkal egy klassz szállodában all inclusive ellátással.(na ilyenen még úgyse voltunk!)
Telefon Apának, jöhet értem, végetért a vírusom utóélete.
